Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család, ahol minden gyerek egy külön kis univerzum volt. Mindenki máshogyan működött, és minden nap egy újabb kalanddal kezdődött.
A legkisebb hercegnő nem ment el a nagy iskolai fotózásra, mert a birodalmi szabály szerint csak szoknyában lehetett megjelenni. De ő, a nadrágos forradalom hőse, nemet mondott a szoknyára. „Ez nem én vagyok!” – jelentette ki, és otthon maradt. Az iskola meg csak nézett: „Akkor most retusáljunk oda valakit?”
A középső hercegnő egy titokzatos étellel találkozott ebédnél. Tojásos nokedli volt – elvileg. De más színű, más állagú, gyanúsan nézett. „Ez gyanúsabb, mint egy boszorkányfőzet!” – kiáltotta, és hagyta is ott, mintha soha nem is látta volna.
A nagytestvér, a bátor receptlovag, új fogással próbálkozott a konyhában. Azonban a serpenyő nem volt hajlandó együttműködni, az ízek lázadtak, és a végeredmény… nos, ehetőnek nem nevezhető. „Na jó, ez volt az első és utolsó csatám a főzőlapon!” – jelentette ki, majd kard helyett kontrollert ragadott.
A legkisebb bajnok, aki betegség miatt a kanapéra száműzve töltötte a napját, egész nap csak ült, mint egy varázslattalan mágus. Az ötletek nem jöttek. „Ha anya nem mond valamit, mit csináljak, akkor csak itt maradok, és nézem, ahogy nő a szőnyeg!”
Közben az anyakirálynő próbált mindenkire figyelni, kedvesen, türelmesen, de közben varázsgömbjén (vagyis a naptárján) látta, hogy a saját küldetései is halmozódnak. „Még három elintéznivaló, kettő telefon, és egy kávé – ha szerencsém van!”
Apakirály pedig... nos, ő is a saját birodalmában kalandozott. Néha előbukkant, mint egy bölcs varázsló, aki mély gondolatokat mormol magában, de aztán visszahúzódott, hogy megvívja saját belső sárkányait (vagy megnézzen három YouTube-videót egymás után).
Így telt a nap ebben a különleges királyságban – ahol semmi sem volt „normális”, de minden tele volt szeretettel, nevetéssel, és egy adag káosszal. És ahogy a mondás tartja: „Ahol mindenki más, ott van igazán otthon az ember."
---
