Családi idő

Ha az embernek kamasz gyerekei vannak, nehéz eltalálni, hogy épp van-e kedvük ahhoz, hogy velünk legyenek, de abban biztosak lehetünk, hogy igényük van rá.

Nem könnyű eltalálni az erre alkalmas pillanatot, de azért nem adom fel és hétről -hétre próbálkozom. Na jó. Néha ritkábban. 

Az sem könnyű, hogy időt találjunk a család egyes tagjaival való kettesben töltött időre, de az sem, hogy a család egésze be tudjon vonódni.

A rendszeresség nekem mindig sokat segít, de sajnos az élet sokszor felülírja az elképzeléseimet.

Elméletben minden vasárnap a család egésze közösen csinál valamit - főképp vmi szabadtéri programot; gyakorlatban sajnos ez nem mindig működik, főként, hogy figyelembe kell venni a család egészének megfelelő "ideális" szentmise időpontját. A kicsik délelőtt szeretnek menni, apa reggel szeret menni, a nagyoknak jobb az esti. Jelenleg az a tendencia, hogy havonta legalább egyszer közösen veszünk részt a vasárnapi misén, mert azt tapasztalom, hogy a család egységessége szempontjából ez a legjobb.

És, hogy az időt hogyan érdemes a másik szentelni, arról majd egy következő posztban írok.

A szeretet: idő

A padlás félhomályában a magas, hajlott hátú öregember még jobban meggörnyedve igyekezett odajutni a felhalmozott dobozokhoz az egyik padlásablak mellett. A pókhálókat félresöpörve leemelte a felső dobozt, s a fény felé tartva egyik fényképalbumot a másik után szedegette ki belőle. Valaha csillogó, most már megfakult tekintete vágyakozva várta, hogy meglássa azt, akiért feljött ide.

Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban találhat fényképet róla. Csendben, türelmesen lapozgatott, s pár pillanat múlva már el is süllyedt az emlékek tengerében. Világának forgása nem állt meg felesége elvesztésével, de a múlt emléke sokkal élőbb volt lelkében, mint a jelen magányossága. Ahogy félretette az egyik poros albumot, előkerült valami, ami rég felnőtt fia gyermekkori naplójának tűnt. Nem emlékezett, hogy valaha is járt volna a kezében, vagy, hogy tudomása lett volna arról, hogy kisfia naplót vezet. „Minek őrizgette Elisabeth mindig a gyerekek régi lomjait?” morfondírozott, ősz fejét csóválva.

Felnyitva a megsárgult lapokat, egy rövid mondatra esett a tekintete, ami önkéntelen mosolyra késztette. A szeme csillogása is visszatért egy percre, ahogy a szívét megérintő kedves szavakat olvasta. Hallotta a kisfiú hangját, aki túl gyorsan nőtt fel ugyanebben a házban, és akinek a hangja az évek során teljesen elhalkult az emlékezetében. A padlás teljes csöndje és a tiszta lelkű hét éves kisfiú szavainak varázsa élete egy elfeledett korszakába repítette vissza az öregembert.

Újra belenyúlt a dobozba, és ugyanarra az évre szóló saját régi üzleti naplóját vette ki belőle. Leült egy ócska asztal mellé az ablak alá, és egymás mellé tette a két naplót Az övé bőrkötésű volt, a neve aranyozott betűkkel belevésve. A fiáé gyűrött, kopott volt, alig látszott már rajta a Jimmy felirat. Öreg ujjaival végigsimított a betűkön, mintha újra tisztán láthatóvá akarná tenni az idő és a használat során megkopott nevet.

Kinyitotta saját naplóját, s tekintete egy mondatra esett, ami egyedül állt egyik lapon. Feltűnt, mert a többi napok tele voltak bejegyzésekkel. Önnön gondos keze írásával ezek a szavak álltak az oldalon: „Az egész napot elvesztegettem Jimmyvel való horgászatra. Nem fogtunk semmit.” Nagyot sóhajtott, majd remegő kézzel megkereste Jimmy naplójában ugyanazt a napot, június 4-ét. Erősen megnyomott, még tétova, nagy betűkkel ez volt odaírva: „Apával horgászni voltunk. Életem legszebb napja.”

Lance Wubbles

 Sokszor kerülök olyan közegbe, ahol mindenki egyforma, csak én vagyok sárga. :-)

Mostmár elfogadtam, hogy ezekben a  közösségekben valóban más vagyok, mint a többiek, de kellett hozzá, hogy felismerjem, hogy az Isten mindegyikünket egyedinek és megismételhetetlennek teremtett, és a világ ettől és így szép, ahogy van.

A tarka mezőn való létben emberileg is jól érzem magam, míg a pirosak közt ez csak akkor van így, amikor a külön-legességemet elfogadottnak és nem különc-ségnek érzem.

Bárhol is vagyok, tudom és tudnom kell, hogy a sárga akkor is szép, ha sárgák között, akkor is, szép, ha különböző színűek közt, és akkor is szép, ha pirosak közt van. :-) 

Dilemmák: jelenlét az online és/vagy az off-line világban

Vajon Jézus ma jelen lenne a közösségi oldalakon?

Talán igen, talán nem.

Az apostolok és tanítványok nagy valószínűséggel igen,

hiszen ezt a küldetést kapták:

"Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok a világ végéig.” Mt 28,19

"A jó mindig közölni akarja önmagát." (Evangelii Gaudium)

Akik találkoztak Jézussal, azoknak a szívét és életét betölti az evangélium öröme, melyet meg akarnak osztani mindenkivel legyen az személyesen, vagy legyen bármilyen másik digitális platformon.

A ChatGPT szerint "a hagyományos evangelizáció és az e-evangelizáció két különböző módszert jelentenek, amelyek célja ugyanaz: az evangélium, vagyis a keresztény hit hirdetése és terjesztése. A két módszer közötti fő különbség abban rejlik, hogy miként és milyen eszközökkel történik a hit megosztása az emberekkel.

Az e-evangelizáció lehetőséget ad arra, hogy globális szinten elérjük az embereket, függetlenül attól, hogy hol élnek, és hogyan van hozzáférésük a hagyományos egyházi eseményekhez."

Nos, ezek után, tehát,
aki ismer engem, az tudja, hogy személyesen hol talál meg,
aki pedig csak a közösségi médián keresztül ismer, az ezeken az oldalakon találkozhat velem:

Blogom azok számára, akik nem facebookolnak
Általános e-evang.oldalam
Ferences csoportom
Zarándoklatos oldalam

Hit és ész

 

 

Motiváló idézet

 

Istent megtalálni

 

 

Részlet Max Lucado: "Értékes vagy" című művéből

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. minden manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festéket, azok bizony csak szürke pontra számítanak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyik fölött hatalmas a feje emelt fa rudakat vagy átugrott magas dobozok. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot. Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Panchinello is ilyen foltmanó volt. Próbáld magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha persze próbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit, de fogalmazott meg, amiért még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. „Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!” Egy idő után maga Panchinello is elhitte ezt. „Nem vagyok jó foltmanó” – gondolta. Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillag sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
„Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Panchinello. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!” Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
„Ó, nem nagy ügy! – válaszolja Lúcia. – Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit.”
– Élit?
„Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.”
– De miért?
„Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!” Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment.
„Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?” – kiáltott utána Panchinello. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Panchinello hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Panchinello nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét.
– Panchinello! – hallatszott egy mély, erős hang. Panchinello megállt.
„Panchinello! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!” Panchinello megfordult és ránézett a nagydarab szakállas mesterre.
„Te tudod a nevemet?” – kérdezte a kis manó.
„Persze, hogy tudom! Én alkottalak!” Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
„Hm - szólalt meg a mester elgondolkozva, most a szürke pontokat nézte. – Úgy látom gyűjtöttél néhány rosszpontot!”
„Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!”
„Gyermekem, előttem nem kell védekezni, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók.”
– Tényleg?
„Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is hasonló foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Panchinello. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!”
Panchinello felnevetett. „Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?”
Éli Panchinello-ra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: „Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.”
Panchinello-ra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
„Minden nap vártam, hogy eljössz!” – folytatta Éli.
„Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák” – mondta Panchinello
„Tudom. Mesélt rólad.”
„Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?”
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: „Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.”
„Micsoda?”
„A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol én szeretetemben, annál kevesebb aggódsz a matricák miatt. Érted?”
„Hát, még nem nagyon…”
Éli elmosolyodott. „Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztetsz rá, mennyire fontos vagy nekem.”
Éli letette Panchinello-t a földre.
„Ne felejtsd el – mondta, a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!”
Panchinello nem állt meg, de magában ezt gondolta: „Azt hiszem, komolyan mondja!”
És ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont...

Életünk labirintusa

A labirintus egy meghatározott célhoz vezető, bonyolultan kacskaringós út, mely egy bejárattal és egy középponttal rendelkezik. Nem rejtvény, hanem egy nehezen átlátható útvonalon. A célirányultság különbözteti meg az egyéb bonyolult, sehova nem vezető útvesztőtől.

A legegyszerűbb formájának megfelelő a spirál , mely egyre kisebb sugarú körpályán vezet a célponthoz.

El kell határoznunk,hogy belépünk,s bármeddig tartson is,hogy végigjárjuk az utat és eljutunk a középpontig.

A hit által vezérelt embernek a labirintus kihívása az, hogy Krisztus felé megnyíljon. A középpont, egy rögzített és változatlan pont, maga az isteni állomás, a Paradicsom, a „mennyei Jeruzsálem”. Ezen a helyen a magát Isten közelébe helyező ember békét és nyugalmat talál, miután leküzdötte az élet viharos nehézségeit."

Kívánom, hogy akár e blog által is közelebb juss a labirintusba való belépésig, vagy az élet labirintusában való haladás során találkozik az Igazi Középponttal, mely valódi értelme és célja az életünknek!