Magamról, magunkról és különlegességünkről

 

Egy kicsit más család – egy kicsit más út

Közigazgatási diplomával indultam. Azt hittem, rendezettségre, szabályokra és egy biztos szakmai pályára van szükségem. Szerettem is. Örömmel végeztem a munkámat. Szerettem döntéseket hozni – a jogszabályok keretei között maradva, mégis rugalmasan, kreatívan, emberi megértéssel. Szerettem döntéseket hozni – a jogszabályok keretei között, objektív mérlegeléssel. Üzletek engedélyezése vagy bezárása, a szabálytalanságok feltárása és a törvények betartatása olyan felelősség volt, amely komoly igazságérzetet követelt. Az töltött el valódi szakmai elégedettséggel, ha egy-egy összetett helyzetben sikerült igazságos, törvényes és következetes döntést hozni, amely a közösség érdekeit is szolgálta.

Aztán valami mélyebb vágy vezetett tovább: elvégeztem a katekéta–lelkipásztori munkatárs képzést, abszolváltam – de mire igazán belekezdhettem volna, megszületett az első gyermekem.

Azóta, 14 éve "főállásban" a gyerekekkel foglalkozom. Az enyémekkel folyamatosan, másokéval pedig imitt-amott. (Remélhetőleg hamarosan hittanárként - neurodiverz szemléletmóddal segíthetem majd a fiatalokat a boldogabb élet felé, hiszen jövőre szeretném befejezni a Sapientiás mesterképzésemet.)

Nem úgy nevelem a gyerekeimet, ahogy tanítják a könyvek, pedig rengeteg szakkönyvet elolvastam.

Mindent tudni akartam, minden elméletet megértettem – de a valóság nem illett bele egyik rendszerbe sem.
Aztán, amikor megjelentek az első szokatlan tünetek, és szaporodni kezdtek a pszichológusi és egyéb szakvélemények, elkezdtem olvasni az ADHD-s és autista gyerekekkel kapcsolatos szakirodalmat is.

És lassan, az évek során – sok próbálkozás, tévút és felismerés után – kialakult a saját nevelési stílusunk. Egy különleges, egyedi, gyakran a „szabályokat” áthágó, de működő út.
Ez az, amit szeretnék megismertetni más szülőkkel is – reményt és kapaszkodót adva.

Nálunk mindig minden egy kicsit másképp működött. 

Már az első gyermekemnél – két éves kora körül – megjelentek azok a bizonyos nehézségek. Hosszú éveken át mentünk egyik szakembertől a másikig, egyik terápiáról a másikra, próbálva megérteni: mi történik? Miért más ő? És miért olyan nehéz ezzel egyedül lenni?

2023/24-ben előzetes, majd 2025-ben egy másik intézményben összegzett, széleskörűbb kivizsgálás keretében orvosi diagnózist kaptunk: Asperger-szindróma figyelemzavarral. Ekkor hirtelen sok minden a helyére került – fájdalmasan és megkönnyebbülve egyszerre.

Amit 11 éve sejtettem, az bebizonyosodott. A diagnózis abban segített, hogy azóta nyíltabban fel merem vállalni azt, hogy "milyenek vagyunk", hiszen előtte már hosszú éveken keresztül alkalmaztam az autista és adhd-s gyerekek számára javasolt nevelési eszközöket, módszereket - amik működtek.

A második fiamnál már másféle jelek voltak: szorongás, visszahúzódás, majd depressziós tünetek. A mentálhigiénés rendszerbe került – és végül nála is kimondták: Asperger.

A nagyobbik lányom „jól maszkol”. Szelektív mutizmusa figyelemfelkeltő volt, kevés ételt fogadott és fogad el, szó szerint ért dolgokat, érzékeny hangokra, tapintásra, ragaszkodik a szabályok szigorú betartásához, sok időt tölt egyedül. Mostanra talán megkönnyebbült, hogy van egy barátnője – de az ő harca is belül zajlik, szinte láthatatlanul. Kamaszkorban ez különösen nehéz.

A legkisebb, 8 éves lányom is hordozza a jeleket. Nem mos hajat. Nem vesz fel szoknyát. Alig eszik. Dührohamok, zárkózottság, felületes témákról való beszélgetés kerülése - mindennapi harcok jellemzik a vele való együttélést. A szakvélemény hamarosan érkezik – de mi már tudjuk, amit tudni kell.

És én? Hivatalosan engem sosem diagnosztizáltak. Egy teljes diagnózis ára számomra most megfizethetetlen. De a saját működésem autisztikus és ADHD-s jellemzőket mutat, ez világos számomra – és minden nappal egyre biztosabban látom magam kívülről is. Segített ebben, hogy én magam is részt vettem egyéni pszichoterápiában, voltam vizsgálatokon. 

Házasságunk is küzdelmes, de együtt haladunk az úton. A szentségi házasság kegyelme megtart bennünket, ha akarjuk. Nem adjuk fel.

Ez a blog és a FB oldal https://www.facebook.com/HIDneurodiverz?locale=hu_HU azért született, hogy híd legyen. Önmagam és mások között. Neurodiverzitás és hit, ember és ember, anya és gyerek, fáradtság és kegyelem között. Nem vagyunk hibásak. Nem vagyunk rossz szülők. Nem vagyunk „elrontott emberek”. Csak másképp vagyunk összerakva.

És ha Isten ezt az utat adta, akkor Vele végig lehet járni!!! Nemcsak valahogy, hanem igazi szívbeli békével, boldogan.

Mert az evangéliumi élet mindenki számára megvalósítható!