Felnőtt önismeret

„Miért lehet fontos tudnom, hogy autista vagy ADHD-s vagyok – felnőttként is?”

Nem magam miatt kezdtem el keresni. Hanem a gyerekeim miatt.
Ők voltak azok, akik először kapcsolatba hoztak ezekkel a szavakkal: autizmus, ADHD, neurodiverzitás.
Először értük olvastam, kérdeztem, tanultam új szemmel látni. Aztán egy idő után furcsa ismerősség derengeni kezdett bennem.
Mintha nem csak róluk lenne szó. Mintha ezek a leírások – bizonyos részeik legalábbis – rólam is szólnának.

És ahogy figyelni kezdtem magamra, hirtelen nem lettem valaki más. Csak végre elkezdtem érteni, hogy miért volt sok minden nehéz. Hogy nem a gyengeségem, hanem a működésmódom más.
Nem baj, csak más.

Felnőttként nem a diagnózis a fontos. A legnagyobb ajándék számomra nem a „címke” volt, hanem az a felismerés:
Szabad másképp működnöm. Szabad szükségleteimnek nevet adnom. Szabad úgy szeretnem magam, ahogyan a gyerekeimet szeretem – különlegességeikkel együtt.

Rájöttem, hogy nem vagyok elromlott.
És hogy Isten sem bánja, hogy ilyennek teremtett.
Ő ismeri a rendszereimet, a határaimat, a mélységeimet – és nem mond le rólam.
Nem akar „kijavítani”, csak teljesebbé szeretni.

Ma már azt hiszem, hogy ez az önismereti út nem elbizonytalanít, hanem megerősít.
Mert ha értem magam, jobban tudok kapcsolódni másokhoz is.
Ha elfogadom, hogy miben vagyok más, akkor tudom igazán meglátni azt is, amiben ajándék vagyok.

És talán, ha ezt megengedem magamnak – a gyerekeimnek is könnyebb lesz önmaguknak lenni.