Megújulás-megújítás

Nem kétség, hogy az egyház megújulására, tisztulására "folyamatosan" szükség van. De vajon kinek a "feladata" (lenne) ez? Sokan a hirearchikus, intézményes egyháztól várják. A papoktól, püspököktől, pápától, bizonyos rendelkezésektől, a vallási és morális előírásoktól, mindazoktól, akik "hivataluknál fogva" képviselik az egyházat.
Arra azonban kevesen gondolunk, hogy mi magunk is tehetnénk érte, aminek érthető ok (lenne), hogy a mi kezünk és szavunk nem hat el odáig. Hogyan újulhatna meg hát a katolikus egyház, ha mi semmit nem tehetünk érte?
Van valaki, aki saját maga "krisztusivá alakulásával" újította meg az egyházat. Ő Assisi Szent Ferenc. Ez az az út, mely számunkra is nyitva áll. Nem kell hozzá szentté avatott szentnek lenni, vagy láthatóan Krisztus sebeit hordozni magunkon, csupán szeretni kell Krisztust és az Ő Egyházát, miként Ferenc tette.

"Nagyon sok olyan eseményt ismerünk, amelyben újból és újból megmutatkozik Szent Ferencnek az egyház iránti ragaszkodása, szeretete és bizalma. Mikor például növekedni kezdett testvéreinek a száma, életformájuk jóváhagyása érdekében, Rómába készülve, így lelkesítette társait: „Menjünk azért anyánkhoz, a római szentegyházhoz...”Milyen szép megfogalmazás: számára az egyház édesanya.Ferenc azért is ragaszkodik az egyházhoz, mert hitét nem egyedül akarja megélni, hanem sokkal inkább megosztva annak tagjaival.
Megtérése óta pedig feltűnő az egyházi személyek iránti mély tisztelete. Erre nemcsak rendi testvéreit biztatta, hanem prédikációiban minden keresztény embernek átadta ezt az üzenetet.
Talán végrendeletében fogalmazta meg legtökéletesebben ezzel kapcsolatos tanítását: „Azután egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr, és ad szüntelenül papjai iránt, kik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék. És ha akkora bölcsességgel rendelkeznék is, mint Salamon, és szegényes papokkal találkoznék a világban, akaratuk ellenére semmiképpen sem akarnék plébániájuk területén prédikálni. És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket és a többieket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők. És ezt azért teszem, mert Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét; ezt pedig ők érintik kezükkel és másoknak is ők szolgáltatják ki.”
Szent Ferenc életében azt is felfedezhetjük, hogy mekkora bizalommal volt a püspökök iránt. Már az apjával való nyilvános per alkalmával ott találjuk Guido püspököt, aki védelmére kel, és oltalmába fogadja. Ferenc azonban nemcsak Assisi püspöke iránt viseltetett bizalommal, hanem minden apostolutód iránt. Mikor megérkezett egy városba, először annak püspökét kereste fel, akitől áldását kérte, majd ezt követően felajánlotta neki szolgálatát. Ha pedig nem látták szívesen, akkor nem erőszakoskodott, hanem elment egy másik városba.
Ezzel a ragaszkodással élt a pápák iránt is. III. Incétől kéri életformájuk jóváhagyását, a megerősített regulában pedig jogi megfogalmazást nyer a ferencesek mindenkori hűsége az egyház iránt: „Ferenc testvér engedelmességet és hódolatot ígér Honoriusz pápa úrnak és törvényes utódainak, valamint a római Szentegyháznak.”Szent Ferenc és követői mindig közösségben akartak lenni a római szentegyházzal.
Bár annak ellenére, hogy a Poverello látta az egyház gyengeségeit, és biztos, szenvedett is miattuk, mégsem állta meg a helyét azok véleménye, akik szerint az egyház hierarchiája megakadályozta Szent Ferenc művének kibontakozását. Aki figyelemmel végigolvassa írásait, valamint első életrajzírói beszámolóját, az megérti, hogy Szent Ferenc nem mutogat senkire, nem követeli senkitől, hogy újítsa meg az egyházat vagy annak tagjait. Igaz, hogy Szent Ferenc forradalmár volt, de az a hatalmas különbség közte és egy társadalmi forradalmár között, hogy ez utóbbi a hatalom minden eszközét latba veti ahhoz, hogy nézeteit, terveit és elveit sikerre vigye.
Szent Ferenc viszont egyszerűen csak saját magát akarja megújítani, és azokat, akik önként követik őt, az ő evangéliumi forradalmát. Soha nem szűnt meg alázatos, hűséges és vidám katolikusnak lenni. Tudta, hogy az egyház gyenge, a hierarchiája pedig olyan emberekből áll, akiknek megvannak saját korlátaik, viszont azt is tudta, hogy épp ezért meg kell értenie, és segítségére kell lennie, nem pedig elfordulnia tőle, kilépve belőle.

A ferences lelkiség egyháziassága nemcsak egy, az egyházi tekintéllyel szembeni köteles és szoros engedelmességen alapszik, hanem az egyház iránti mélységes szereteten.
Ebből fakad szolgálatába és a lelkek megmentéséért folytatott missziójába való bekapcsolódás vágya. Mindenekelőtt azonban azon a meggyőződésen alapszik, hogy Isten jelen van az egyházban, és ettől az egy természetfölötti valóság. Sőt Isten az üdvösség egyetemes szentségévé tette egyházát, és benne egyetlen néppé formál minket önmagával és egymással."
(Részlet Fr.Pantea Tibor OFM Az öröm és remény hírnökei c.kiadványából)