Hasonlóságok és különbségek az adhd és autizmus között

https://mindsetpszichologia.hu/adhd-vagy-autizmus-hogyan-szurjuk-ki-a-kulonbsegeket

Felnőtt önismeret

„Miért lehet fontos tudnom, hogy autista vagy ADHD-s vagyok – felnőttként is?”

Nem magam miatt kezdtem el keresni. Hanem a gyerekeim miatt.
Ők voltak azok, akik először kapcsolatba hoztak ezekkel a szavakkal: autizmus, ADHD, neurodiverzitás.
Először értük olvastam, kérdeztem, tanultam új szemmel látni. Aztán egy idő után furcsa ismerősség derengeni kezdett bennem.
Mintha nem csak róluk lenne szó. Mintha ezek a leírások – bizonyos részeik legalábbis – rólam is szólnának.

És ahogy figyelni kezdtem magamra, hirtelen nem lettem valaki más. Csak végre elkezdtem érteni, hogy miért volt sok minden nehéz. Hogy nem a gyengeségem, hanem a működésmódom más.
Nem baj, csak más.

Felnőttként nem a diagnózis a fontos. A legnagyobb ajándék számomra nem a „címke” volt, hanem az a felismerés:
Szabad másképp működnöm. Szabad szükségleteimnek nevet adnom. Szabad úgy szeretnem magam, ahogyan a gyerekeimet szeretem – különlegességeikkel együtt.

Rájöttem, hogy nem vagyok elromlott.
És hogy Isten sem bánja, hogy ilyennek teremtett.
Ő ismeri a rendszereimet, a határaimat, a mélységeimet – és nem mond le rólam.
Nem akar „kijavítani”, csak teljesebbé szeretni.

Ma már azt hiszem, hogy ez az önismereti út nem elbizonytalanít, hanem megerősít.
Mert ha értem magam, jobban tudok kapcsolódni másokhoz is.
Ha elfogadom, hogy miben vagyok más, akkor tudom igazán meglátni azt is, amiben ajándék vagyok.

És talán, ha ezt megengedem magamnak – a gyerekeimnek is könnyebb lesz önmaguknak lenni.

Nd és a pszichológus

Az évek során sokféle szakemberhez fordultunk a gyerekeinkkel. Nálunk a legtöbb támogatásra a pszichológiai oldalon volt szükség – különösen a nagyfiunknál.

Az önbizalomhiány volt a legfájóbb pont, ami mögött – ma már

látjuk – sok év félreértés, frusztráció és túl magas elvárás állt.

Kisgyerekkorában még nem tudtuk, hogy atipikus fejlődése miatt másként működik, mint érzékel, másként más dolgokat.

Magas elvárásainkkal – maximalista szülőként – azt gondoljuk, hogy kellene boldogulnia és mint más gyerekeknek.

Maximalista szülőként jó szándékkal, de tudatlanul azt gondoltuk, hogy úgy kell működnie, mint más gyerekeknek. Kívülről csak a verekedés, hiszti, indulatosság vagy szófogadatlanság látszott. s nem láttuk ami mögötte volt: hogy sokszor túl sok volt neki az inger, az elvárás, vagy épp a saját belső küzdelmei.
Nem tudtuk, hogy atipikus fejlődése miatt másként érzékel, másként dolgoz fel helyzeteket, így végül sokkal többet vártunk tőle annál, mint amennyit akkor valójában elbírt.
Ez sok belső feszültséget okozott neki. Sok év egyéni pszichoterápia, dráma- és művészetterápia segített abban, hogy ma már jobban érti saját magát – és mi is őt. Most, kamaszkorban, úgy látjuk, újra szüksége van támogatásra.
Nem könnyű szembenézni azzal, hogy mi is hibáztunk. De hálás vagyok, hogy mindig lehet újrakezdeni.
S mit is ad egy pszichológus?
A pszichológus nem a viselkedést „javítja ki”, nem arról szól, hogy a gyerek „viselkedjen jól”, vagy „illeszkedjen jobban”, hanem segít érteni, mi zajlik belül, ott, ahol a szorongás, a kudarcélmények, a félreértett reakciók és a megfelelési kényszer gyökeret vertek.
Segít feldolgozni a sebeket, amiket nem szándékosan okoztunk, segít visszaépíteni az önbizalmat, és megtalálni a belső kapaszkodókat.
Minket szülőket pedig nemcsak arra tanít, hogyan neveljünk, hanem arra is, hogyan kapcsolódjunk.
Hogyan legyünk jelen úgy, hogy a gyerek ne érezze magát rossznak – csak azért, mert másként működik.
Nem könnyű szembenézni azzal, hogy mi is hibáztunk,
de hálás vagyok azért, hogy mindig lehet újrakezdeni és reménnyel elindulni, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy emberileg már lehetetlen, hiszen „ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.” (Lk 18,27)

📌 Autizmus, ADHD és trauma – Mind lehet bennem egyszerre? Vagy talán egyik sem?

Sokáig kerestem a választ:

Miért érzem néha, hogy egyszerre vagyok széttartó, pörgős és mélyen érzékeny?

Miért nehezebb néha rendszert teremtenem a gondolataim között?
Miért küzdök a figyelemmel és az impulzusaimmal?


Rájöttem, hogy bennem lehet az autizmus, ami a mélyen gyökerező részem,
és mellette az ADHD is jelen lehet – ami az agyam gyorsabb tempójú működését jelenti.
Mellettük ott vannak a gyerekkori sérülések, traumák, amelyek tovább árnyalják az élményeimet.


De az is lehet, hogy egyik diagnózis sem illik rám teljesen.
Bizonytalan vagyok, és nincs rá pénzem, hogy ezt alaposan kivizsgáltassam.
Hiszen a gyerekeim fejlesztése, a mindennapi boldogulásuk az elsődleges.
Őket értem, magamat is értem.


Ha te is küzdesz vagy tapasztalod ezeket a tüneteket, érdemes önreflexiót tartani vagy segítséget kérni:


Nehézségek a társas kapcsolatokban, félreértések gyakoriak


Erős érzékenység zajokra, fényekre vagy érintésekre


Fokozott szorongás vagy indulatkitörések váratlan helyzetekben


Nehézség a figyelem fenntartásában, gyors elkalandozás


Állandó belső nyugtalanság vagy „gondolatzaj”


Ragaszkodás a megszokott rutinokhoz, változásoktól való félelem


Gyakori túlterheltség érzése vagy érzelmi kimerültség


Kihívások az időbeosztás és a napi teendők szervezésében




Mert a boldoguláshoz és a boldogsághoz mindez fontos.


De vajon el tudjuk-e fogadni magunkat így, ahogy vagyunk?
És el tudjuk-e fogadni a gyerekeinket a saját útjukon, a saját másságukban?


Hiszem, hogy Isten előbb szeretett minket, mint mi Őt, pedig én mindig nagyon szerettem.
Ezért igenis el fogadhatom magamat – gyengeségekkel, bizonytalanságokkal, kérdésekkel együtt.
És ebben a szeretetben képes vagyok elfogadni a gyerekeimet is.


Az út nem könnyű.
De nem vagyok egyedül rajta.
És nem vagyok csak diagnózisok gyűjteménye.
Én vagyok – Isten szeretett gyermeke, akit formál a kegyelem és a hit.


Ha te is így érzed, ne félj segítséget kérni.
A megértés és az elfogadás a gyógyulás kezdete.
És a hit, hogy nem vagy egyedül.

ASD és a barátság

Olyan kedves! Hát tényleg autista?”
Négy különböző korú (8,10,12,14) gyermekem van, és mindannyian másképp élik meg a társas kapcsolatokat.
A legidősebb (14) fiamnak van egy judotársa (16), akit szülői kezdeményezésre több alkalommal elhívtunk hozzánk. Kezdetben nehezen találták meg a közös hangot, de a közös élmények – mint például a tegnapi strandolás egészen jól sikerült. A srác szintén a spektrumon van, nem igazán vannak kortárs-kapcsolatai, a szülei folyamatosan dolgoznak, a nap nagy részét egyedül tölti. Nagyon megsajnáltam, amikor áthívtuk a szülinapi köszöntésre (csak szűk családi kör+ő), mert alig akart hazamenni, mondván, hogy otthon csak unatkozik, szívesen marad itt. (Két napot voltunk együtt, de sajnos elég sok most az elintéznivalóm és a fiam jelezte is, hogy "nem kell mindig itt lennie" ).
A 12 éves lányomnak van egy közeli barátnője, akit csak akkor keres, amikor épp van hozzá kedve, és a kapcsolathoz egyfajta ambivalens viszony fűzi – ami teljesen természetes lehet ebben a korban.
A 10 éves fiam mindenki által kedvelt az iskolában, ugyanakkor nincs igazán mély, kötődő baráti kapcsolata. A kisebb lányomnál hasonló a helyzet. Ő volt az egyetlen, akinek az idén még hajlandó voltam "zsúrt" csinálni.
Szóval a barátkozás és a szociális kapcsolatok elég eltérőek nálunk és mivel az én gyerekeimnek nagyon nehéz ez a terület, sokat is foglalkozom vele.

Sokan azt gondolnák, hogy ha egy gyerek barátkozik, beszél, kedves, akkor „nem lehet autista”. Pedig épp fordítva: épp ezek miatt rejtve maradhat a szociális kommunikációs különbség.
Valójában az autista gyerek sem azért nem beszél vagy nem barátkozik, mert nem tud, hanem azért, mert másként működik:
- Nem mindig érti, mikor kezdődik vagy ér véget egy beszélgetés.
- Gyakran szóról szóra értelmezi a beszédet – az irónia vagy képletes kifejezések félreérthetőek lehetnek.
- Nehezebben olvassa az arcokat, a testbeszédet, a gesztusokat.
- Van, mikor túl sokat beszél egy témáról, és van, amikor visszakozik.
- Lehet, hogy nem veszi észre, mikor a másik már nem figyel.
Mégis vágyódik a társas kapcsolatokra, csak nem mindig tudja, hogyan találjon rájuk.
Támogatással viszont bárki máshoz hasonlóan ő is tud kapcsolódni.
Miért fontos ezt tisztán látni?
Mert a felszíni viselkedés sokszor csalóka lehet. Ahogy egy csoportban többen is megosztják: „nem azért nem beszél a gyerek, mert nem bír kommunikálni, csak nem jött rá, hogyan kell”
a szociális-kommunikáció nem csupán beszéd–beszéd, hanem a viselkedés, a szemkontaktus, a testbeszéd, a ritmus összehangolása – sok minden, amit nem tanítanak meg magától .
Amit érdemes tenni
Figyeljük a belső motivációt: ha vágyik a kapcsolatra, az már fél siker.
Ne csak azt kérdezzük, „van-e barátja?”, hanem „hogyan érezte magát a beszélgetés végén?”.
Tanítsuk, mutassuk meg: “amikor ... akkor így csinálod”. (Segítség lehet a Social Stories / szociális történetek alkalmazása)
Ne kételkedjünk a diagnózisban “mert olyan jól elvan” – épp a jó maszkolás miatt látszatra tipikus.
A barátkozás sokféle módon lehet valódi. Nem a hasonlóság számít, hanem az öröm, a kölcsönös megértés és a kapcsolódás lehetősége.
A gyerek igazán akkor boldog, ha a saját világában lehet önmaga – ehhez pedig megértésre és támogatásra van szükség.
#Autizmus #Neurodiverzitás #BarátságMindenkinek #Megértés
#TársasKapcsolatok #SzülőiTámogatás
#AutistaGyerekek #Empátia
#Inkluzió #Közösség